Érdekes dolog a bizalom. Egy kis városban élek egy ideje. Persze az elején sokat ingáztam mindenféle okból, főleg magánélet miatt. De ez ahhoz vezetett, nem találtam helyemet és a kapcsolatot. Az egyetemen az emberekkel és önmagammal sem. Úgy éreztem, elvesztek mindent, és ez is történt. Kicsúszott az irányítás a kezem alól. Elveszett a bizalom. Nem bíztam magamban és nem bíznak már meg mások se bennem. Hitegetettem és hazudtam. Mert reméltem valaki majd egy jó pedagógus, utánam nyúl és segít, korlátként mellettem lesz abban, hogy felálljak. Ez nem történt meg. Senki hibája, mert nem így kellett történnie. Kaptam kedves szavakat, de pofonokat többet. Magamnak köszönhetem. Az egyik tanárom azt kérdezte: „HOL VANNAK A GYÖKEREI?” Jó kérdés, de azt hiszem ez nem helyhez vagy személyhez köthető, hanem magamhoz a belsőmhöz. És ő erre célzott és ezt félre definiáltam. Értenek, tartom magam ahhoz, hogy szembe nézzek a hibáimmal. Viszont mások bántalmazásait felém, képtelen voltam tűrni. Elutasítások és megvetések. Elkezdtem a világot gyűlölni, és magamat is. Ugye mivel messze vagyok az otthonomtól a maradék barátaim, akikkel megtudtam volna beszélni a dolgaim csak azt látták, fekete tócsában fröcsögök. És sokan távolodtak, érezték, nekem ez kell, még ha nem is ezt mondom. Mert ugyan nem beszéltem a problémáimról, de érződött, baj van. Persze elkezdtem időközben befelé figyelni és próbáltam magamat folyamatosan gyógyítani. Amiért hálás vagyok, egy régi barátommal nagyon közel kerültünk egymáshoz ebben az időszakban. És ha ő nincs, az önzősége, akkor nem tudtam volna elviselni magam. Nagyon sokat köszönhetek neki. Mert a saját problémáival és panaszkodásaival, életével rávilágított az enyémre. Tisztelem őt, még ha egy here is néha. Megviseltek a dolgok, aztán egy viszonylag friss ismeretségem a kisvárosban, rendes tükröt adott. Szemembe mondta :negatív vagyok és ő ezt nem bírja ezért került. Bevallom felidegesített, valahol mert nagyon zavart , valaki nem kedvel,úgy ahogy vagyok. Aztán rá láttam magamra és rájöttem én se szeretem ezt, mert ez már nem rosszkedv. Ez már valami olyan fekete anyag, ami minden fényt elnyel. És igaza volt: még mindig kerülöm magam. Aztán egyszer csak ott álltam leöntve 3 korsó sörrel és azt mondtam: Elég . Fontos talpra állnom, tudjak nevetni magamon és a világon. Képes legyek az energiáimat irányítottan önmagamból szétszórni, és segíteni, és ez állttal megsegíteni magamat. Ekkor kezdtem el bízni újra magamban és az odáig zárt ajtók elkezdtek megnyílni. Elkezdek észre venni az emberek és felfedezni bennem azt, amit nem tudtam megmutatni. Persze nem minden ajtó nyílik ki egyből és rengeteget kell dolgoznom még ahhoz, jó legyek magam számára. Idővel akkor majd esetleg szakmailag is megbecsülnek. Talán észreveszik,talán nem miért tűntem el és meglátják, a linkség mögött egy bizalom hiány volt, fájdalom és elhagyatottság. Egy fontos: Bíznom kell magamban, hogy megbízzak másokban. Tettekkel helyrehozni mindent. És azt befogadni, aki hajlandó követni és együtt sétálni velem. Azt elengedni ki keresztbe tesz csak. És akkor talán majd szép lassan minden rendben lesz. És azt mondhatom 29 év után :Tartósan.Boldog. Vagyok!
